„Andrzej? Ty… co ty tu robisz?”
Mężczyzna wstał powoli, jakby każdy ruch miał swoją wagę.
„Tak, Elżbieto” – odpowiedział zimnym i ostrym głosem. „Wygląda na to, że jestem ostatnią osobą, która wie, co dzieje się w twojej rodzinie”.
Twarz kobiety napięła się. Na chwilę odwróciła wzrok, jakby chciała rozładować napięcie. Potem powoli podeszła bliżej, szukając spojrzenia męża, ale ostatecznie nie spojrzała mu w oczy.
– Nem akartam hamis reményt kelteni – mondta csendesen. – Minden olyan bizonytalan volt. Zofia minden nap dolgozott vele. Orakon at. A javulás hihetetlen, de még mindig törékeny. Nem tudtuk, meddig jutunk el…
Andrzej szíve dübörgött. Egyre erősebb hullámokban tört rá a harag – nem csak felesége ellen, hanem saját maga ellen is.Mennyi időt töltött irodákban, tárgyalótermekben, hotelszobákban – miközben itthon, néhány lépésre tőle, a fia éppen a lehetetlent valósította meg?
Zofia felé fordult, aki még mindig a kanapé mellett térdelt, kezeit összekulcsolva, mint aki bocsánatért könyörög. A szemeiben ijedtség csillogott. Mintha attól félne, hogy most ő lesz a célpont.
– Nem kell félned – szólalt meg végül Andrzej, ezúttal sokkal lágyabb hangon. — Amit tettél… nem elítélni való. Éppen ellenkezőleg.
Te adtál remenyt. Te voltál ott, amikor én nem voltam. Te hittél benne, amikor én már lemondtam róla. Köszönöm, Zofia.
A nő szemei megteltek könnyel, de nem szólt. Csak bolintott.A szobában hirtelen csend lett. Egy olyan csend, amely nem fojtogató volt, hanem súlyos, mégis valahogy tisztító. A nap sugarai ferdén estek be az ablakon, megvilágítva a padlón heverő mankókat és Kuba apró cipőjét.
Az idő mintha megállt volna egy pillanatra.Andrzej leült a kanapé szélére, és újra fiára nézett. A fiú elfáradt, ez látszott rajta. De a szemei csillogtak. Nem a testi kimerültség volt a lényeg most, hanem az, amit elért.
Az a kicsiny diadal, amely egy világot jelentett neki.
– Nagyon büszke vagyok rád – mondta végül az apa, halkan, de minden szóban ott csengett az őszinteség.
Kuba elmosolyodott. Apró keze lassan megkereste apja kezét, és megszorította. Egy kicsit remegett, de határozott volt. Ez a mozdulat több volt minden szónál.
Elżbieta egy lépest hátrált. Az arcán most már nyíltan látszott a megbánás. Talán tudta, hogy hibázott – hogy a hallgatása, még ha jó szándékból is fakadt, elválasztotta férjét attól, amit a legjobban kellett volna becsülnie.
De nem szólt semmit. Nem volt mit mondania.Andrzej most már nem haragudott rá úgy, mint az első pillanatban. A szíve mélyén tudta, hogy mindannyian próbáltak a saját módjukon megküzdeni ezzel a helyzettel.
Csak ő maga volt az, aki túl sokáig maradt távol. Testben és lélekben egyaránt.A gondolatai visszaszálltak azokra az évekre, amikor Kuba született. A remény, az öröm, majd a diagnozis – az a nap, amikor minden sötétté vált.
Aztán a hosszú hónapok, évek, amikor csak a túlélésre koncentráltak. És ő menekült a munkába, az üzletbe, mintha ott megoldást találhatna.
Most azonban valami megváltozott. Ebben a csendes pillanatban, ebben a szobában, ahol annyi fájdalom és küzdelem lakott, most valami más is megszületett. Egy újfajta hit. Talán nem túl késő. Talán még van mit építeni.
Kuba zasnął w ramionach ojca. Był wyczerpany, ale spóźniony. Cisza w pokoju powoli zaczęła ustępować. Zofia wstała i cicho wycofała się z pokoju. Elżbieta zdjęła płaszcz i usiadła w fotelu naprzeciwko, obserwując ich w milczeniu.
Yo Make również polubił
10-Minutowy Jabłkowy Placek z Waniliowym Budyniem, Który Szaleje na Całym Świecie!
Oto jak zmienia się Twoje ciało, jeśli spożywasz 1 łyżkę cynamonu dziennie
Wrotycz – dlaczego został zakazany
Dziewczynka dzwoni pod numer 911: „To był mój tata i jego przyjaciel” – prawda ujawniona